Dr. Martos Levente Balázs
Szívembe rejtettem szavaidat
Jegyzetek Isten szavának teológiájához

 

Főtisztelendő
Rédly Elemér atya

Tisztelt Ünneplő Közönség,
Tisztelt Köztársasági Elnök Urak,
Kedves Testvérek!

Ebben az ünnepi órában, amikor megköszönöm a Parma fidei díj kitüntetést, visszaemlékezem arra, hogy idén van 50 éve, hogy 1961. febr. 5-ről 6-ra virradó éjszaka házkutatást tartották nálam és letartóztattak. Akkor még nem tudtam, de azóta tudom, hogy azon az éjszakán Egyházunk kb. 150 hitvallóját tartóztatták le, világiakat és egyházi személyeket, és az egész akció egyik célja Egyházunk megfélemlítése volt.
Ez az akció úgy kapcsolódott 1956-hoz, hogy a megtorlás éveiben mindenkitől azt kívánták, hogy valamiképpen helyeseljék a Kádár-kormány politikáját. Ezért mindenütt rendeztek politikai gyűléseket, ahol tapsolni kellett. A mi bűnünk az volt, hogy nem voltunk hajlandók részt venni a papok számára rendezett un. „békegyűléseken”, nem voltunk hajlandók tapsolni. Ezért zártak ki 1959-ben a központi szemináriumból közel 100 kispapot. Tabódy István vezetésével megszerveztük továbbtanulásukat és pappá szentelésüket. Ez volt a háttere annak a koncepciós pernek, mely szerint mi háborúval kapcsolatos rendszerváltozásra spekuláltunk, és rendszerváltás esetén ezekre a kispapokra támaszkodva építettük volna fel a keresztény Magyarországot.
Aki egy kicsit is jártas a múlt század második felének történelmében, az tudja, hogy az 56-os forradalom cserbenhagyása után naivság lett volna Magyarországon háborúval kapcsolatos rendszerváltozásra spekulálni. Mégis elítéltek minket.
Most, utólag egész ügyünket gondviselő Mennyei Atyánk ajándékának tartom, mert saját életemben megtapasztaltam gondviselő bölcsességét és jóságát. Ezért úgy vélem, hogy a Parma fidei díj is inkább ajándék, minthogy kiérdemeltem volna, hiszen nem kevesen vannak olyanok, akik nálam sokkal többet vállaltak és tettek, akik közül már többen megkapták a Parma fidei díjat, vagy már régebben hazatérhettek mennyei hazánkba.
Amikor elítéltek, azzal az indokoltál az ítéltet, hogy Magyarországon keresztény társadalmi rendet akartunk felépíteni. Akkor erre nem volt módunk, de most megpróbálom megtenni, ami tőlem telik. Azt vallom, hogy ha Isten akaratából élünk közösségben, akkor a közösség minden funkciója betölthető keresztény módon. Arra kell késztetnünk keresztény testvéreinket, hogy vállaljanak pozíciót a közéletben, az élet minden területén. A katekizmus megfogalmazása szerint a keresztény politikus feladata, hogy az evangélium szellemében építse a társadalom életét. Ezt lehet csinálnia a kisembertől kezdve a miniszterelnökig mindenkinek. Hála Istennek most vannak pozícióban olyan emberek, akik keresztény módon építik a társdalom életét. Én arra bíztatok mindenkit, hogy ezt vállalja. Ha azt akarom, hogy az életünket lehetőleg a mi elképzeléseinknek megfelelően irányítsák, akkor részt kell venni a szavazáson, és olyan jelöltet kell támogatni, aki ezt szolgálja. Nekem ki kell állnom mellette. Bár én magam nem akarok közéleti tevékenységet folytatni, nem vagyok politikus, de a híveimet arra bíztatom, hogy a képességeiknek megfelelően vállaljanak közfeladatot. Nagyon nem volna jó, ha a keresztények kivonulnának a közfeladatokból. Tudom, vannak, akiknek ez nem tetszik, és sokszor támadtak, miért szólok bele a politikába. Azt gondolom, ez a fajta „beleszólás” jogunk és feladatunk. Ekkor jön a következő szemrehányás. De a pártpolitikába miért szólok bele? A pártpolitika szól a lényegről, arról, hogy ki legyen a törvényhozásban. Pont ott ne legyenek keresztény emberek? A keresztények igenis vegyenek részt a pártpolitikában, hogy erősíteni tudják az értékrendjüket. Mindezt nem mások kárára, hanem mások javára teszik.
Fontos megjegyezni, hogy amikor az evangélium szellemében akarjuk a társadalom életét építeni, akkor ezt nem azzal a türelmetlen erőszakkal akarjuk megvalósítani, amellyel a marxista-ateista világnézetet akarták ránk erőltetni. Keresztény hitünk Isten ajándéka, amit csakis szabad döntéssel lehet elfogadni, erre senkit sem akarunk, és senkit sem lehet rákényszeríteni. Sokan támadják hitünket, mert komoly erkölcsi követelményeink vannak. Amikor támadnak, akkor mindig a tilalomfákat támadják. Pedig mi nem a tilalomfákat tartjuk fontosnak, hanem az értékeket, amiket ezek a tilalomfák védenek. Értékünk például a család egysége, békéje. Én nem betiltani akarom a válást, hanem azt akarom elérni, hogy a házastársak önzetlenül segítsék egymást, és eszükbe se jusson, hogy el akarjanak válni. Én nem abortuszt tiltó törvényt szeretnék, hanem azt, hogy az édesanyák rádöbbenjenek, milyen ajándék nekik a gyermek, és eszükbe se jusson, hogy elvegyék az életét. Nem akarjuk rákényszeríteni másokra az elveinket, csak védeni akarjuk az értékeinket.
Hazánknak elsősorban erkölcsi megújulásra van szüksége. Ennek kezdete, hogy az önzetlen szeretetben megújuljunk, tanuljunk meg egymással békében élni, egymást elviselni, egymásnak megbocsátani, hogy kevesebb család élete boruljon fel. Püspöki Konferenciánk meghirdette a család évét. Jó lenne, ha fiataljaink megértenék, hogy az életünk ajándék, amelyet valakinek oda kell ajándékoznunk. Jó lenne, ha nem választanák el a szexualitást a házasságtól, és vállalnák, hogy akit megismertek és megszerettek, azzal életre szólóan és kölcsönösen odaadják magukat egymásnak, és elkötelezve magukat, házasságot kötnek. Rajtuk múlik hazánk jövője, hogy vállalják-e Isten ajándékát a gyermekeket, és készek őket áldozatkész szeretetre nevelni. Legyen értelme életünknek, építsük hazánk jobb és boldogabb jövőjét.
A miniszterelnök úr évértékelő beszéde késztette a Nézőpont Intézetet egy felmérésre, hogy hányan lennének kész a magyar államadósság csökkentése érdekében pénzt adni, hogy hazánk így csökkentse a 20 ezermilliárd körüli állami hiteltartozást. A sajtó egy része ironikus hangon kritizálta a kérdést, én azonban komolyan vettem és komolyan veszem, hogy az államadósság kérdése nem a magyar kormány magánügye, hanem magyar népünk sorskérdése. A jövő nemzedék sorsa függ attól, hogy kitörjünk az adósság-csapdából.
Ezért amikor most megköszönöm a Parma fidei díj kitüntetést, úgy gondolom, hogy gondviselő Istenünk jóságát viszonoznom kell. Maga az Úr Jézus tanította, hogy „amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40.) Ezért úgy döntöttem, hogy jövedelmemből 1 000 000 Ft-t felajánlok Magyarország külföldi államadósságának törlesztésére. Dr. Horváth Béla képviselő úrnak már jeleztem szándékomat azzal a kéréssel, hogy a Tettrekész Magyarok Adósságcsökkentő Alapja számára nyissanak meg egy bankszámlát, amelyre ezt a felajánlott összeget át lehetne utalni. Ezért kérek mindenkit, aki egyet ért elképzelésemmel, csatlakozzék ehhez a mozgalomhoz, és lehetőségei szerint önkéntes adományával támogassa népünk jobb jövőjét.
Petőfi Sándor a Nemzeti dalban leírta: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.” Az ő gondolatát - egy kicsit szelídebben megfogalmazva - ma így aktualizálom: „Önző, és nem igazán magyar hazafi az, akinek a saját jóléte fontosabb, mint hazája élete, gyermekeinek és unokáinak a jövője.” Tudom, hogy sokan vannak, akiknek nincs miből adni, de akinek van, az ha jelent a számára valamit a hazaszeretet, akkor ezt tettekkel mutassa meg. Ha az evangéliumi szegény asszony két fillérjére gondolunk, akkor tudjuk, hogy nem az számít, hogy ki mennyit ad, hanem az, hogy önzetlenül vállaljunk áldozatot hazánkért. Természetesen adakozni csak önként lehet, senkire sem akarunk ezért nyomást gyakorolni, de szeretnénk, ha minél többen lennénk, akik szolidaritást vállalunk népünk jövőjéért.
Nyugdíjasként aktív lelkipásztor és főiskolai tanár is vagyok. Szeretném nyugdíjas társaim figyelmét felhívni egy olyan tényre, amiről nem nagyon hallunk a médiában. Nyugdíjas társaim legtöbbje kb. 40 évet végig dolgozott, fizetéséből levonták a 10 % járulékot, a munkáltató pedig befizetett fizetésünk után további 39 % járulékot. Ez összesen 16 % egészségbiztosítási járulék és 33 % nyugdíjbiztosítási járulék volt. Az a kérdésem, mi lett az utánunk 40 évig befizetett járulék sorsa? Rövid válaszom, a szocializmust építő pártállam felélte. Így jött össze az az eddig be nem vallott államadósság, amit a nyugdíjak fizetésével kell most törlesztenünk.
A pártállam a járulékok egy részéből biztosította számunkra a tandíj nélküli tanulást, a viszonylag olcsó lakhatást és megélhetést, de érdekes módon, a 2. világháború után velünk egy szintről induló Ausztria életszínvonalától egyre jobban leszakadtunk. Amit sokan olyan nosztalgiával visszakívánnak, azt nem az állampárt biztosította, hanem csak morzsája volt a levont és az ésszerű befektetés helyett elkótyavetyélt járulékoknak. Az addig biztosítás alapú nyugdíj rendszert pedig csalárd módon átkeresztelték „kirovó-felosztó” rendszernek. Ha ezek után mégis kapunk nyugdíjat, akkor azt a jelenleg dolgozó korosztálynak köszönhetjük, akikre ráterhelték ezt a be nem vallott államadósságot, akiknek ez egyre nagyobb teher lesz, mert egyre kevesebben lesznek, miután önzésre nevelt honfitársaink egyre kevesebb gyermeket vállalnak.
Tudom, hogy sok nyugdíjas társamnak a mindennapi megélhetés is gondot jelent, de bizonyára vannak olyanok is, akikben meg van a készség, hogy államadósságunk csökkentéséhez hozzájáruljanak. Ha arra gondolunk, hogy mennyit nyerünk pl. azzal, hogy a tömegközlekedési eszközökkel ingyen utazhatunk, akkor megfelelő gesztusnak tartanám, ha a megtakarított útiköltség egy részét adományként felajánlanánk.
Bizonyára nem kevesen vannak olyan Tettrekész Magyarok, akik kisebb vagy nagyobb adományukkal készségesen csatlakoznak kezdeményezésemhez. Amint az iszapkatasztrófa áldozatainak megsegítésével már sokan bizonyítottak, remélem még többen lesznek, akik hazánk jövőjéért ennél nagyobb áldozatra is készek lesznek.
Megköszönve a Parma fidei díj kitüntetést előre tekintve mondom: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok, amit Isten segítségét, kegyelmét kérve kiegészítek egy fohásszal: Isten áldd meg a magyart!

Budapest, 2011. február 26.
Lisieux-i Szent Teréz erekjéje Magyarországon